EMBERNEK LENNI OLYAN NAGYON NEHÉZ

Páskulyné Kovács Erzsébet
EMBERNEK LENNI OLYAN NAGYON NEHÉZ

Beszél a szél halkan a fák hegyén,
az éjszakára a hold ezüstöt szitál.
Mozdul a csend a gyalogösvényen,
jön valaki, és sírva megáll.
Én remegek a fák lábainál,
mint a csillagok fenn az ég falán.
Mert van Valaki felettünk és nézi,
ki mikor sír, és hogyan sír, ha érzi,
hogy Embernek lenni olyan nagyon nehéz,
mikor meg van próbálva a szív, s az ész:
mert az utak tövisei tépnek,
és vérzik, sír, zokog a lélek.

Ilyen magányos éjszakákat jártam,
és azután mindig visszavártam
csak egy villanásra pillanatát,
amikor a szívem Rád talált.

Te, Uram! Ki, jártad ezt az utat,
és szeretted, a csöndes éjszakákat
a hegyen töltötted, imádkozva,
és sírva nézted a csillagok falát.
Ugye megérted a könnyeimet?
ki nem mondott nehéz bánatom,
és könyörögsz értem az Isten előtt,
hogy ne legyen nagyobb a fájdalom,
mint a remény, mi erőt ád nekem,
míg a csillagok falát nézhetem,
hogy Te, véres kezű, szelíd Krisztusom,
itt jársz most is a földi utakon,
és elvezetsz Ahhoz, Aki mindig nézi,
ki mikor sír, és hogyan sír, ha érzi,
hogy embernek lenni olyan nagyon nehéz.