"Aki a virágot szereti rossz ember nem lehet"
Ugyan ki látott már rossz embert virágot öntözni, gondozni és bennük gyönyörködni. De,hogy semmit sem szabad túlzásba vinni, igazolja azt az alábbi történet:
A kertész nagyon szerette a virágokat, reggeltől estig csak az illatos növényekkel foglalkozott. Más nem is érdekelte, csak a rózsái, liliomai, a szebbnél szebb színekben pompázó virágai. Öntözgette, kapálgatta, trágyázta őket. Ám ennek a családnak volt családja is. Jó felesége, aki csak türelmesen nézte, hogy az ura egész napját a virágainak szenteli, és másra nem is futja az idejéből. De amúgy nem volt rossz ember. Volt két szép fia is, akiknek titokban fájt a szívük, hogy édesapjuk a virágokat simogatja és nem őket, a virágokkal beszélget és nem velük, a virágok növekedését lesi és nem az övékét. De hát amúgy nem volt rossz ember.
Teltek az évek. A felesége meghalt, a fiai megnősültek, és elköltöztek otthonról.
Mondhatnánk a szegény kertész egyedül maradt és szomorú lett. De nem úgy volt, szinte észre sem vette a változást. Ott voltak a virágai. Amíg ereje volt, szikrányi bírása, kapálgatta és törődött velük. Egyáltalán nem ismerte az unokáit, mivel fiai úgy érezték, fölösleges lenne meglátogatni őt, úgy sem érdekelnék a gyerekek. Ha esetleg egy új virágfajtát hoznának neki megmutatni! De egy unokát? A kertésznek is eljött az ideje és a Teremtő magához szólította. A temetésén nem siratta senki. Csak a virágok hullatták a szirmaikat, de csak azért, mert elnyíltak vagy kiszáradtak. Hisz a virágnak nincs szíve. A kertész nem hiányzott senkinek, mert ő sem szeretett senkit, nemtörődött senkivel, a virágjaival nem szerzett örömet másoknak, csak saját magának.
Azt mondják, hogy addig élünk, míg valaki emlékszik, vagy gondol ránk. A kertészre bizony nem gondolt senki.
De amúgy nem volt rossz ember.
Ugyan ki látott már rossz embert virágot öntözni, gondozni és bennük gyönyörködni. De,hogy semmit sem szabad túlzásba vinni, igazolja azt az alábbi történet:
A kertész nagyon szerette a virágokat, reggeltől estig csak az illatos növényekkel foglalkozott. Más nem is érdekelte, csak a rózsái, liliomai, a szebbnél szebb színekben pompázó virágai. Öntözgette, kapálgatta, trágyázta őket. Ám ennek a családnak volt családja is. Jó felesége, aki csak türelmesen nézte, hogy az ura egész napját a virágainak szenteli, és másra nem is futja az idejéből. De amúgy nem volt rossz ember. Volt két szép fia is, akiknek titokban fájt a szívük, hogy édesapjuk a virágokat simogatja és nem őket, a virágokkal beszélget és nem velük, a virágok növekedését lesi és nem az övékét. De hát amúgy nem volt rossz ember.
Teltek az évek. A felesége meghalt, a fiai megnősültek, és elköltöztek otthonról.
Mondhatnánk a szegény kertész egyedül maradt és szomorú lett. De nem úgy volt, szinte észre sem vette a változást. Ott voltak a virágai. Amíg ereje volt, szikrányi bírása, kapálgatta és törődött velük. Egyáltalán nem ismerte az unokáit, mivel fiai úgy érezték, fölösleges lenne meglátogatni őt, úgy sem érdekelnék a gyerekek. Ha esetleg egy új virágfajtát hoznának neki megmutatni! De egy unokát? A kertésznek is eljött az ideje és a Teremtő magához szólította. A temetésén nem siratta senki. Csak a virágok hullatták a szirmaikat, de csak azért, mert elnyíltak vagy kiszáradtak. Hisz a virágnak nincs szíve. A kertész nem hiányzott senkinek, mert ő sem szeretett senkit, nemtörődött senkivel, a virágjaival nem szerzett örömet másoknak, csak saját magának.
Azt mondják, hogy addig élünk, míg valaki emlékszik, vagy gondol ránk. A kertészre bizony nem gondolt senki.
De amúgy nem volt rossz ember.
