Istenre várni
„Várni? Kire?”
„Jézusra”
Ha a várakozás olyan könnyű lenne!
Ha tudnánk, hogy ma este jön, vagy legalább holnap…
Igen, eljön. De mikor?
A várakozás néha nagyon nehéz.
Türelmetlenek vagyunk.
Még ki akarjuk használni az időt, amíg megjön a vendég.
De nem tudjuk mikor érkezik.
Teljesen rábízzuk magunkat a másikra.
Talán úgy érezzük ki vagyunk szolgáltatva neki.
Nem tudunk tervezni.
Már csak bízni és remélni tudunk, hogy a vendég tényleg eljön.
Hogy hamarosan jön.
És időközben? Mit tegyek?
Annyi mindent tudnék kezdeni az időmmel…
És most csak várjak? De mi van, ha közben valami történik?
Ha egyszer csak hirtelen ott áll?
Zavaró ez a bizonytalanság:
egyrészt megéri, hogy még valamit elkezdjünk, hisz még hosszú idő is eltelhet addig, míg megjön;
másrészt mi van, ha annyira lefoglalom magam, hogy már észre sem veszem, hogy megjött?
De a várakozás szép is lehet.
Amikor várunk valakit és csak rá gondolunk.
Amikor már senki, semmi másra nem tudunk gondolni, csak rá, akkor tudjuk, érezzük, hogy milyen fontos a számunkra, hogy mennyire szeretjük. És ha a másik is tudja, hogy várnak rá, érzi, hogy szeretik. De minden olyan bizonytalan.
Legszívesebben találkoznék emberekkel. Közösen tölthetnénk el a várakozási időt.
De ha másokkal töltöm az időt, tudok-e még igazán rá várni?
Nem tudom, mennyi ideig kell még várni.
És ha egyszer ott lesz, készen fogok-e állni?
Tudok-e majd örülni neki?
De az is lehet, hogy akkor is megtapasztalom érkezését, amikor másokkal vagyok, ha éber vagyok, ha odafigyelek…
„Várni? Kire?”
„Jézusra”
Ha a várakozás olyan könnyű lenne!
Ha tudnánk, hogy ma este jön, vagy legalább holnap…
Igen, eljön. De mikor?
A várakozás néha nagyon nehéz.
Türelmetlenek vagyunk.
Még ki akarjuk használni az időt, amíg megjön a vendég.
De nem tudjuk mikor érkezik.
Teljesen rábízzuk magunkat a másikra.
Talán úgy érezzük ki vagyunk szolgáltatva neki.
Nem tudunk tervezni.
Már csak bízni és remélni tudunk, hogy a vendég tényleg eljön.
Hogy hamarosan jön.
És időközben? Mit tegyek?
Annyi mindent tudnék kezdeni az időmmel…
És most csak várjak? De mi van, ha közben valami történik?
Ha egyszer csak hirtelen ott áll?
Zavaró ez a bizonytalanság:
egyrészt megéri, hogy még valamit elkezdjünk, hisz még hosszú idő is eltelhet addig, míg megjön;
másrészt mi van, ha annyira lefoglalom magam, hogy már észre sem veszem, hogy megjött?
De a várakozás szép is lehet.
Amikor várunk valakit és csak rá gondolunk.
Amikor már senki, semmi másra nem tudunk gondolni, csak rá, akkor tudjuk, érezzük, hogy milyen fontos a számunkra, hogy mennyire szeretjük. És ha a másik is tudja, hogy várnak rá, érzi, hogy szeretik. De minden olyan bizonytalan.
Legszívesebben találkoznék emberekkel. Közösen tölthetnénk el a várakozási időt.
De ha másokkal töltöm az időt, tudok-e még igazán rá várni?
Nem tudom, mennyi ideig kell még várni.
És ha egyszer ott lesz, készen fogok-e állni?
Tudok-e majd örülni neki?
De az is lehet, hogy akkor is megtapasztalom érkezését, amikor másokkal vagyok, ha éber vagyok, ha odafigyelek…
Talán épp oda érkezik, ott lesz alkalmam találkozni vele.
Talán már meg is érkezett, csak még nem figyeltem eléggé oda, hogy észrevegyem.
Várni akarok rá figyelmesen, hisz tudom, hogy eljön.
Talán már meg is érkezett, csak még nem figyeltem eléggé oda, hogy észrevegyem.
Várni akarok rá figyelmesen, hisz tudom, hogy eljön.
Konstantin Zimmer nyomán
